Observer

Csütörtökön (2014.05.22) megjelent egy cikk a kuruc.info-n, ami azt taglalja, hogy milyen felháborító Fazekas Tamásnak, a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédjének álláspontja a tényleges életfogytiglan intézményéről, és milyen szörnyű lenne, ha az Emberi Jogok Európai Bíróságának keddi ítélete alapján Magyarország megváltoztatná az ezzel kapcsolatos törvényt.

Az említett cikk felsorol több olyan esetet, amelyben az elkövetők első fokon tényleges életfogytiglant kaptak. A cikk tulajdonkléppen azzal az egy ténnyel operál, hogy az elkövetők gyilkosságért ülnek. Igyekszik úgy beállítani a dolgot, hogy ha eltörlődik a tényleges életfogytiglan intézménye, akkor hirtelen gyilkosok szabadulnak az országra és a bűnelkövetők elkerülik a büntetést.

Itt érdemes lenne különválasztani néhány dolgot.

Másodszor - Fazekas Tamást idézve:

"Olyan büntetési rendszert kell kialakítani, ami nem veszi el véglegesen a reményt a fogvatartottól, és megadja az elméleti lehetőségét annak, hogy 25 vagy 30 év elteltével újra megvizsgálják azt, hogy képes-e visszailleszkedni a társadalomba"

Amit Tamás, a Helsinki ügyvédje javasolt, arról szól, hogy elméleti lehetőséget adnának, mégcsak nem is a szabadulásra, hanem annak megvizsgálására, hogy képes-e az elítélt visszaintegrálódni a társadalomba jó sok idő múlva, amikor már Dalai Lámává ülte magát. Drámai túlzásnak tartom a felháborodást, ami ezt a kérdést övezi. És nyilván nem a gyilkosság elleni felháborodásról beszélek, hanem arról, ami annak lehetőségét övezi, hogy az ember képes változni.

Mert itt tulajdonképpen erről van szó. Könnyű azt mondani a gyilkosra, hogy annak született, az is marad. Így nincs már vele gondunk, ha elkapjuk, felakasztjuk, örökre száműzzük a társadalomból, leköpjük, stb. Elhiszem, hogy kényelmes világkép a felcímkézett emberek társadalma, de ennél egy kicsit összetettebb világban élünk. Könnyű azt mondani, hogy a zsidók, a cigányok, buzik meg mittudoménkik tehetnek mindenről, csakhogy ez önámítás. Szeretnénk ugyanis megtestesíteni a rosszat, a gonoszt hogy elpusztíthassuk és örökre letudjuk a bonyodalmakat. "Mi nyilván tökéletesek lennénk, ha hagynák."

Na, nekem ez a felháborodás kicsit ilyen szagú (és ezt a kommentek is alátámasztják, amik egyébként olyan alacsony szintet ütnek meg, hogy arra nincs szó, se több szóból álló kifejezés). De most komolyan! Ki meri kijelenteni, hogy 30 év múlva valaki (akár egy gyilkos is) ugyanilyen lesz, mint most? Nem az a kérdés, hogy érdemel-e mégegy esélyt. Sokkal inkább az, hogy mi tudunk-e adni neki. Azt gondolom, hogy ennek függvénye, hogy mi magunk is meg tudjuk-e élni az emberi méltóságunkat. Ha mást megfosztunk tőle, akkor mi miért lennénk mások? Nem a "szemet szemért" korában élünk, hanem a 21. századi civilizált Európában.

A felháborodás, másrészről az empátiánkból fakad - ami önmagában nagyon szép és jó. Könnyű ilyenkor az áldozatokkal és azok hozzátartozóival azonosulni, de ha egy kicsit félre tudjuk tenni a fájdalmainkat és félelmeinket, és elkezdünk gondolkodni, rájövünk, hogy embernek lenni többről szól, mint puszta indulatból, bosszúvágyból, ösztönösen cselekedni. Akár arról is szólhat, hogy megtanítom embernek lenni azt, aki nem tudja, hogyan kell (és pl. megöl egy másik embert.). Hogy miért? Mert én ember vagyok.

Ébresztő! Amitől félni kell, nem kívülről jön!

A hvg-ben, 10-én megjelent cikk (http://hvg.hu/itthon/20100910_hajlektalan_problema) arról számol be, hogy egy (még hatályban nem levő) BM rendelet kitiltaná a hajléktalanokat az utcáról, közterekről. A cikkhez egy rövid videó is tartozik, amelyben interjút készítenek hajléktalanokkal és a Menhely Alapítvány két munkatársával. Az egyik hajléktalan különösen frappáns választ adott a "hova menne ön, ha kitiltanák az utcáról?" kérdésre. Válasz: "a fára." - utalva ezzel az öngyilkosságra.

Sok probléma és kérdés vetődik fel egy a fent említett intézkedéshez hasonló dolgok kapcsán. Kezdjük az elején. Azt mindenki látja, hogy valami baj van. Pl. hogy emberek az utcán alszanak, élnek. Vannak, akik tenni is akarnak ellene, vannak, akiket egyszerűen nem érdekel. Összpontosítsunk az előbbiekre. Mindenki megközelíti valahogyan a problémát és a probléma alanyait. És azt gondolom, hogy ez a kulcsa a kérdésnek, a probléma megoldásának és annak, hogyan közelítjük meg saját magunkat és a társadalmunkat is. Két csoportra osztanám a "tenni akaró" társadalmat ilyen szemszögből:

1.    a hajléktalanságot külső, társadalmon kívüli problémának látó és

2.    társadalmon belüli problémának látó emberekre.

A külső jelzővel itt arra utalok, hogy ezek az emberek azt gondolják, hogy a hajléktalanok nem a társadalom része, hanem valami ufószerű lények, akikkel nem lehet mit kezdeni, ki kell zárni őket. Ők a legtöbb esetben az általuk vélt, hajléktalansággal járó tüneteket akarják kezelni. Megfeledkeznek arról, hogy a tünetek hordozói emberek. Csak azzal foglalkoznak, hogy vannak az utcákon „valami lények”, akik rontják a látképet, büdösek, stb. A „belsősök” alatt azokat értem, akik tudatában vannak, hogy a társadalom egy részéről, emberekről van szó, amikor a hajléktalanság problémájáról beszélünk, akikhez így vagy úgy, nekünk is közünk van, és segítségre szorulnak.

Az első és talán legfontosabb kérdés tehát nem az, hogyan szabaduljunk meg a hajléktalanságtól, hanem, hogy a hajléktalanok hogyan szabaduljanak meg tőle. A hajléktalanok emberek, nem pedig egy külön faj. Sokunknak ez egyértelmű, valakinek azonban nem. A probléma talán egy betegséghez hasonlítható. Ha beteg valaki, az orvos megpróbálja meggyógyítani, nem megszabadítani a társadalmat tőle. Még akkor is, ha valami súlyos fertőző betegségben szenved. A hajléktalanok esetében is ez a kérdés: hogyan tudunk nekik segíteni.

A másik kérdés jogi és definíciós problémákat vet fel. Egyáltalán ki minősül hajléktalannak? Van rá pontos definíció? Az, aki a padon alszik? Lehet, hogy egy turista, aki későn próbált szállást találni – vagy nem is akart. Őt is be kéne zárni? Jó reklám lenne Magyarországnak, ha az éjszakáját egy zárkában töltené vagy kitoloncolnák a város szélére. Vagy az a hajléktalan, aki büdös? Láttam már nagyon jól szituált, ápolt hajléktalanokat… Másrészt pedig a hajléktalanjaink többsége magyar állampolgár, közterületen és másutt ugyanolyan joguk van tartózkodni, mint bárki másnak.

Harmadik egyszerű és pragmatikus kérdés: ha nincs hely a szállókon, nincs lakása, nincs ismerőse, sem pénze, és az utcán sem lehet, akkor hova menjen?

A megoldást én abban látom, hogy kicsit el kéne rugaszkodnunk saját magunk sajnálásától, hogy "milyen rossz nekem, hogy érzem a hajléktalanok bűzét és látom, milyen ronda, ahogy ápolatlanul, mocskosan fekszik a padon", és elkezdeni megérteni őket. Hogy miért vannak olyan helyzetben, amilyenben, ha beletörődtek, akkor miért törődtek bele, hogyan lehetne motivációt, reményt adni a felépüléshez. Nem gondolom, hogy lenne alternatív irány, ami ezt helyettesítené. Azt sem, hogy mindenkinek egyforma felelőssége a megoldások keresése. De ha valaki nem is érez felelősséget a társadalom valamely alcsoportja iránt, ha nem akar, vagy nem tud hozzátenni ahhoz, hogy hatékony megoldást találjunk a velük kapcsolatos problémákra, legalább ne rombolja, amit mások építeni próbálnak. A kitoloncolás, kitiltás a hajléktalanság belső logikájából és törvényszerűségéből adódóan nem megoldás lenne a problémára, hanem felerősítené azt.

A hajléktalanságnak ugyanis számos esetleges tünete és velejárója van (mint pl. lakás/lakhatás hiánya, kapcsolati tőke hiánya, tudástőke hiánya, szenvedélybetegség, stb.). De ezek önmagukban inkább csak következmények. Bár ezek egyenként is elvezethetnek a hajléktalanság állapotához, kell egy belső lényegi probléma, ami felerősíti őket. Ennek a belső problémának olyan erősnek kell lennie, hogy el kell, hogy tudja homályosítani annak reményét, hogy érdemes küzdenie az embernek valamiért. Ez lehet az önbecsülés nagyon alacsony szintje, egy nem feldolgozott gyász, valaki nagyon fontos személy elveszítése, szenvedélybetegség, és hasonlók. És ha kellően mélyre süllyedt az ember, szembesülve a fent említett tünetekkel, már ha akar is, csak rettentő nagy erőfeszítések árán kerülhet ki abból a helyzetből. Ha pedig nem sikerül neki, akkor felerősödik benne a kudarcélmény. Ez pedig egy ördögi kört produkál.

Egy olyan szociális védőhálóra van szükség, ami első sorban megelőzni igyekszik a problémák kialakulását. A közösségiesség erősítésével, a felelősségérzet növelésével, munkahelyek teremtésével, lakhatások és alapvető szükségletek elérhetőbbé tételével, dekommodifikációval, stb. Másod sorban a már kialakult problémákra gyorsabb és differenciáltabb választ kell adnia. Ha a hajléktalanság tényleg csak a lakás hiányáról szólna, sokkal könnyebb lenne orvosolni. De mivel nem arról szól, annál jóval összetettebb, elemeire kell bontani és ezeket egyenként kezelni, míg szép lassan egy hajléktalanból tudatos, érdekeit érvényesíteni tudó állampolgár lesz. Hosszú és nehéz út, de amint mondtam: nincs alternatívája.